• Laura Salamon

Önelfogadás - mint a lélekerő szabadsága


Azt már említettem, hogy a szeretetnek ezernyi arca lehetséges, mármint ahogyan meg tud nyilvánulni. Ma azzal szembesültem, hogy az önelfogadásnak is árnyalatai vannak.

Egy dolog elfogadni, hogy elég jó vagyok az élethez, hogy a tökéletes nem hibátlan, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok, de más dolog megérteni, egyáltalán miért jön ez a témakör felszínre az életemben. Más árnyalata lesz egy felnőtt lelkében, akit gyermekként a tanárok megaláztak. Más lesz, annál, akit a szülei nem a szeretetnyelvén jutalmaztak. Vagy akinél születés pillanatában történt valami beíródás. Mind-mind más és más tünetet és arcot fog ölteni az életben.

Ma egy olyan megértésről és emlékről fogok mesélni, ami a lelkem történésével függ össze. Azzal a lélekemlékezettel, ami elhagyja az elme tér és idő általi korlátait. A tágabb lélek emlékezet, ahonnan inkább csak érzések szivárognak át, és kevés a konkrétum. Azt tudom, hogy alul maradtam. Elvártam magamtól valamit, amit nem sikerült betartanom és teljesítenem. Vesztettem. A mai életemet ezért kértem. Mert tisztán emlékszem, hogy én kértem. Akartam, bármi áron. Élet, halál és veszteség árán is. Ismerve a buktatókat, a nehézségeket és még ennek ellenére is. Vállaltam. A kockázatot is. És még annál is többet, mint ami elvárt lett volna. Tudatosan, önként, lélek akarattal. Szomjazva a lehetőséget, az új esélyt.

Megfogantam. Megszülettem. És most itt ülök, e sorokat írva, miközben érzem az önelfogadással dolgom van. A tükör nem hazudik. Párom csak kritikus szülőből tud szólni hozzám, amikor megélhetem, újra és újra, hogy alul maradtam. Elbuktam. Vesztettem Egyszer régen. A távoli múltban. A lélek emlékezetében mélyen. És még ma is, újra és újra, nap mint nap a tükörben (a mások által felém tartott tükörben). Még mindig fogva tart az érzés. Kompenzálnom kell a múltat. Hibás vagyok. Tévedtem. Még mindig nem fogadom el annak az életemnek az oltárán a mai életem szépségeit. Micsoda dolog ez már? Ezt ismeri a lélek, a jól begyakorolt eszközökhöz nyúl, emlékezetből, alázatosan, a kudarc élményével, nem akar újra hibázni. Közben meg igazságtalanság történik, borul a rend, és mindez csak azért, mert egyszer régen, emberöltők sorában, nagyon régen, kudarcot vallottam. Ezt nem bocsátom meg magamnak. Nem fogadom el. Erre válaszol a jelen, megkérdőjelezéssel, kritikával. Hol van önelfogadás nélkül középpont élmény? Nyilván sehol. Helyette feszültség. Igényeim a megbecsülésre az elfogadásra csorbát szenvednek, mert a kulcs nincs a zárban. Az önelfogadás, valami olyan hihetetlen mélysége, melyet már kutatni is alig lehet, beszélni róla meg egyáltalán nem.

A lélek rugalmas és bölcs és az elszenvedett igazságtalanságra oldással felel. Hisz nem büntethetem magam itt most ez életben, egy olyan életért, melynek részleteire nem is emlékszem. Megküzdök magammal (mint már oly sokszor). Majd tisztán látom, hogy az önelfogadás elsődlegesen a torok csakrámba íródott, ahol a saját lélek kapcsolat székhelye van. Majd a szív csakrámat befolyásolja a működésben. A szívbéliséget és a megbocsátást. Ez tart az önbüntetés és önvádban.

Amikor megszűnik az önbosszú erőforrás szabadul fel.

Saját létjogosultságunk önmagunk által kap bizonyítást!

Megszületik a lélekerő szabad kiáradása és akkor már őszintén tudom kimondani:

"kihozok valami jót, sikert az életemből annak a néhai veszteségnek a tiszteletére (is)!"

#önismeret #önelfogadás #lélek #SL

75 views

© 2016 by Lolaverzum

Proudly created with Wix.com

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now