Erős fejfájással és még erősebb hányingerrel ébredek. Gyanakodhatnék az időjárásra (szakad az eső), egy esetleges gyermekáldásra (ennek is eljön az ideje), esetleg az előző este vacsorára megevett maradékra (1 nap alatt csak nem romlott meg a hűtőben?!), de aztán bevillan, hogy tegnap este elbeszélgettem egy szívemnek kedves emberrel a telefonban, aki bizony nem egyszerű életszakaszát éli (már 9 éve), én meg jól „átszívtam” magamhoz a gondjait az éteren keresztül. Vállat vonok. Ez nálunk sajnos mindennapos.
Mire bőrig ázva megérkezem az irodába (na ki az, aki ilyenkor is bringára ül, mert nem bírja elviselni a tömött közlekedési eszközöket?!), kicsit kitisztul a fejem. Az eső fizikailag és lelkileg is „átmosott”.
Belépek az ajtón… és azonnal gyomorszájon vág a hely energiája. Zugló, zöldövezet, régi nagypolgári feeling, impozáns látvány kívül-belül. De… a levegő súlyos, tömör, fojtogató, és mintha olvadt kátrányba lépnél. Pedig még senki sincs benn. Gyors szellőztetés, kis energetikai tisztítás, és mire a kollégák beérnek, fényesebbé válik az atmoszféra. Majd beérkezik Ő. Az örök elégedetlen, hátbatámadós, köpönyegforgató, alattomos, kétszínű. (Nem, nem maga a Sátán, mert még a Pokol Ura is sikítva menekülne a láttán.) Az iroda pedig újra megtelik a lehúzó, nyomasztó energiával. Mindennapos küzdelem. Az Empata jobb, ha távol tartja magát az ilyen emberektől és helyektől. Bár ha mazohista vagy, ez maga a Paradicsom…
Miután órákat töltöttem olyan feladatokkal, amik valójában nem is hozzám tartoznak, eljő a megváltó Délután! Ami esetemben annyit tesz, hogy mehetek énekelni. A bringázáson kívül ez teszi még igazán szabaddá a lelkem. Feloldódom a zenében, hagyom szárnyalni a hangom, és átjár valami csiklandós öröm, és megnyugtató béke. Persze ez nem mindig van így. A közeg meghatározó.
„Én énekelni járok ide, nem azért, hogy azzal foglalkozzam, mi baja a többieknek!” szokta mondogatni kedves barátom, és gyakran irigylem érte. Ő nem érzi. Nem látja. Én átélem. Tudom, kinél van gond otthon, egészségileg, párkapcsolatilag, munkában. Jó lenne néha varázsütésre mindent széppé, mindenkit boldoggá tenni. De Halász Judit dalának szavaival élve: „Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok…”
Hazagurulok. Élvezem a hűs levegőt, a kerekek surrogását az aszfalton (közben igyekszem nem elüttetni magam). Otthon halványsárga fénybe vonja a szobát a sólámpa, és füstölő illata árad szét a térben. Lekucorodom a kanapé sarkába, és lehunyt szemmel „csak” létezem. Én vagyok. Magam vagyok. Egység vagyok. Szeretet vagyok. Jó éjt…
Lolaverzum részére
Steierlein Alexa tollából
Ha tetszett az írás, keresd FB csoportunkat és csatlakozz közösségünkhöz!