A túl sok csalódás megöli a bizalmat, az meg a szeretetet. Ezt tudjuk. Ez természetes. Eljön az a pont , amikor a z érzelmi kielégítetlenség megöli a szerelmet. Ez egy folyamat, Néha nagyon hosszú ideig tart, de lejátszódik az ember érzelmi világában, na akkor majd könnyedén fogod őt elengedni, mint falevél a ráhulló vízcseppet...
Hiányzik, űrt hagyott itt.Benn, szinte fizikailag fáj. Persze tudom, volt már ilyen, csak régen. Az is elmúlott. Ez is elfog.Csak már elfelejtettem, hogyan kell túl élni. Most csak kapkodok a levegő után, hogy ne fulladjak meg, és görcsösen küzdök a sírógörcsökkel.........és a férfi kimondta, van valaki más. Egy harmadik, aki kéretlenül jött. Nemrég még engem ölelt, úgy ahogy szokott?! Most meg már van valaki más. Kérdem mióta. Erre ő három napja. Hát három hónapunk felett győzött három nap. A napok győztek. Ahogy szétestem és telefonon elmesélte, hogy mi történt a barátnők egyből szaladtak,hogy körül vegyenek. Hál'stennek mi NŐK ilyenek vagyunk, és nem mint a pasik, akik három nap csábulás után mindent felrúgnak. Nagyon fáj. Olyan hirtelen jött. Ellenállok hogy vége, de vége.S lehet soha többé nem is látom azt a szépet.....Nem tudom gyűlöljem, vagy szeressem. Tényleg nagyon lelkes voltam, és szerelmes (sőt az még vagyok).A mindenem volt,van, és remélem nem lesz-mert akkor már nem fog fájni. De most még vissza várom ez a legborzasztóbb.
Annyira unom már, hogy folyton gyógyulni kell,hogy nincs biztonság. Ugy fáj a hiánya, fáj, hogy lezúzta az összes álmomat. S látjátok nektek irom ezt itt most, akik pontosan tudjátok milyen az álomvesztettség. Mert tudom, hogy legalább egyszer (s cask remélhetem, hogy nem többször) végig mentetek rajta.Tegnap haza mentem, jó sokáig benn maradtam a munkában,nem akartam egyedül lenni. Amikor már kötelező feladatom nem volt Chatal-gettem meg ilyenek. Aztán már a troli megállóban folytak a könnyeim. Be mentem a lakásba, megfogadtam nőtársaim tanácsait. Ledobtam magamról a ruháim és leültem az ágy sarkába és bőgtem, őrjöngtem. De valahogy nem jött a megkönnyebbülés. Aztán leültem csak úgy a tv elé és bámultam azt a kockát. És újra jött egy hullám. Bőgtem, sőt üvöltöttem. Szerintem még a szomszédok is hallhatták. Szaladgáltam a lakásban mint az őrült ki letépte láncát....Úgy fájt, hogy az nem is igaz. Üvöltött belőlem a fájdalom. Zokogtam, köhögtem, aztán hányingerem volt, vizet ittam. És bőgtem tovább ülve az ágy sarkában, rángatózva.Ki akartam ugrani testemből, hogy valami más világon találjam magam, ahol szeretet is van és nincs sötét,meg hideg. Minél jobban menekülni akartam annál jobban fogva tartott. Minél jobban ellenálltam, annál inkább fájt. Hát ordítottam, ahogy csak bírtam.Azt hittem valami megszakad bennem, hogy szétzúzódik a teljes lelkem, hogy nem élem túl. És lám itt vagyok. Nem akart jönni a megkönnyebbülés, s amikor már könny nem tudott folyni, csak üvöltöttem, összegömbölyödtem mint egy kis embrió, alig kaptam levegőt, megöleltem Bumit - a tőle kapott kismackót-és pihegve ziláltan elaludtam. Reggel ugyan abban a pózban ébredtem, ugyanúgy szorítottam a macit és a havim is megjött:). De fogmosás közben már nem folytak a könnyek. A gyógyulás útjára léptem......
Én még annyira szeretem azt a hülye pasit, aki nem ismerte fel, hogy mit jelent-jelentett nekem. És azon kapom magam, hogy mindennap visszavárom. Pedig aki elment és el tudott menni, az igazán sosem volt a miénk. És hiába vagyok nagylány, hiába tudom ezt. Valahogy az érzelmi kötelékem nem így tudja. Úgyhogy vegyes volt a hétvégém. Egyszerre sírtam, egyszerre nevettem. És végül az újságíró karjaiban kötöttem ki. Magam sem tudom -betömve az űrt- szerencsére ő is nagyfiú így megtiltottam neki, hogy belém szeressen, és azt mondta értette. Azért találkozunk még, ja meg szombatról vasárnap reggelre nála aludtam. Mondjuk úgy ő a gyógyszer, a fájdalomcsillapító. Jó is volt. Aztán haza mentem beültem a kádba és szétbőgtem az agyam. Egyik percben nyugodt vagyok és felfogom, hogy az életem megy tovább nélküle, a másik pillanatban görcsösen nem tudom elfogadni, hogy elment. Álmodni merek, hogy vissza jön,mert vissza akar jönni, mert most csak tévedett. Egy döntést hozott, ami nem rólunk szólt.
Nem hiszem hogy ő az igazi, de azt sem hogy nem ő az. És várom valami bizonyítsa be hogy NEM Ő AZ! Közben megyek előre. Albérletet keresek. És álmodozom.....hogy felépítem életem. Vele vagy nélküle, de boldog leszek. S hiszem, mert hinnem kell, hogy egy napon még viszont látom. Legalább csak még egyszer a szemébe nézni, hogy tudjam benne vagyok-e még vagy sem....
Hát ilyen gondolatok kavarognak bennem. És most pasizni sincs kedvem, igy fokozatosan leépítem a listát (csak az újságíró marad).És hagyok magamnak időt,hogy gyógyuljak, mert nagyot sérültem. És megpróbáltam eltitkolni, még magam előtt is, és mindenkinek azt mondani, hogy köszönöm szépen jól vagyok, mit nekem egy pasi, majd van helyette másik, és bizonyítottam is, minden adandó alkalommal flörtöltem-amolyan pótcselekvés-igy szépen kiépült azok listája akik még esetleg érdeklődtek is.De most felfogom, hogy jobb egyedül, míg gyógyulok. És rácáfolok állításomra, mert nem is vagyok jól.Csak úgy vagyok. Ami nem baj. És bár szomorúan hangzik, annyira nem az. Csak idő kell. Hát ez van.
Így mást nem tehetek,minthogy elfogadom, hogy ő nem szeret, mással boldog, és elfogadom, hogy én meg szeretem. És megpróbálom feloldani haragomat magammal szemben, hogy így érzek és megbékélni azzal, hogy ez az érzés létező és eleven. Nem bűn és nem is hiba, hogy így érzek. Nem fogok már küzdeni ellene. Felvállalom, hogy igenis szeretem a nem szerethetőt. És megvárom míg a lelkem megérik rá, hogy elengedje, és befogadjon valaki mást.