A gyászt nem lehet megszüntetni. A gyászt nem lehet megúszni.
Az élők és a holtak birodalma között éles határ húzódik.
És ez így van jól! Ha összemosódnak a határok, akkor azt orvosolni kell.
Ha egy élő, halni akar elvesztett szerettei után, olyan kapukat tár fel, ahová nincs jogosultsága belépni. Onnantól fogva igazán se élni, se halni nem tud. Megreked. Nem éli az életét. Akár meg is betegedhet.
Ha egy holt ragad az élők birodalmába, nem tudja tovább élni azt az életet, melyet itt hagyott. Az élők világa nem ad további lehetőségeket számára. Megváltozik a valósága. Megreked. Nem fejlődik tovább.
Ezért tartsuk tiszteletben a határokat!
Hivatalosan a gyásznak 5 fázisa van:
1.) Tagadás – ebben a fázisban nem hisszük el, hogy velünk ez megtörténhetett.
2.) Alku – ebben a fázisban bármit megtennénk, csak bár lenne választási lehetőségünk. Csere alkut kötnénk, csak visszakaphassuk szeretetünket. Bármire képesek lennénk.
3.) Düh – érezzük az idő múlásával, hiába tagadunk, vagy alkudozunk, nem fordíthatjuk meg a történéseket. Tehetetlen haragot érzünk.
4.) Szomorúság – rájövünk, ahogy az idő halad, hogy nincs mód a változtatásra. Ez mély szomorúságba taszít minket. Ugyanakkor ez egy fontos fázis, mert a realitáshoz közelít bennünket.
5.) Elfogadás–majd jön az elfogadás. Amikor az idő haladtával valahogy enyhülnek a lelki hullámzások és beáll egy bizonyos mértékű béke lelkünkben. Elfogadjuk a jelent.
Akár honnét is nézzük, azt gondolom az egyik legnehezebb feladat a lélek számára elengedni.
Elgyászolni és elengedni azt, akit szeret. Aki meghal, annak itt kell hagynia mindent és mindenkit.
Ez is nagyon nehéz. Életre vagyunk programozva. Ezért nem könnyű sem maradni és elengedni, sem meghalni és távozni. A lélek ragaszkodik.
Vajon lehet-e jól gyászolni?
Olvasatom szerint lehet, mégpedig úgy, hogy az eltávozottat nem rekesztjük ki. Sokszor a fájdalom miatt meg akarunk szüntetni mindent, ami halott embertársunkhoz kapcsol. El akarunk felejteni mindent. Szabadulni akarunk saját nyomorúságunkból. Pedig saját fájdalmunkkal is pont a szeretet segít megküzdeni.
Az egy tévhit, mert meghalt nem szerethetem tovább. De szerethetem, csak el kell fogadni, hogy a forma megváltozott. A lélek örök. Aki eltávozott kap egy örök helyet a szívünkben. Ezen a szeretet csatornán át támogatom őt halálában. Ő cserébe gyógyítja az én sebeimet a hátrahagyott hiánya miatt életemben. Más módon, de szereteten keresztül kapcsolatban maradunk. Mégis éles határt húzva élő és halott között. Had tehesse mindenki a maga dolgát.
Az élő éljen és vigadjon, a holt békében nyugodjon.
Amikor gyászunk összhangba kerül a természet és az Univerzum rendjével, a veszteség feldolgozása felgyorsul. Ezt tisztelettel és szeretettel érjük el. Nem mindegy épp ezért, hogy ösztönösen megyünk végig a gyász 5 fázisán, vagy tudatosan?! Az ösztönös feldolgozáskor a gyászt háríthatom és menekülhetek az egyes fázisok elől, ezzel elnyújtva a lélek fájdalmát. Tudatosan tisztelem annak folyamatát, érzéseimet és az időt. Természetes érzelmi részemmé válik a gyászfeldolgozás, mint folyamat. Nem akarok máshol tartani, mint ahol tartok. Megengedem és figyelemmel kísérem az egyes fázisokat. Ellenállás és küzdelem nélkül. Tiszta érzések szintjén.
Most halottak napján gyújts szobád mélyén egy gyertyát és gondold végig, ki mindenki kapott egy helyett a szívedben, de ma már nincs fizikai valóságában köztünk.
Nézz rá erre az érzésre, de ne a ragaszkodás és fájdalmon keresztül, csak a lélek örökkévalóságának szemüvegén keresztül. Ha ebben a magasztos pillanatban megszületik egy jó szó, egy mozdulat, azt nyugodtan fejezd ki. Érezd meg, ahogyan emlékezésed tisztelettel táplálja távozott szeretteid emlékét, ezzel létezésük jogosultságának és a szeretetnek is emléket állítasz. Ez támogatja őket. Majd érezd meg mennyi erőt és szeretetet kapsz távozott őseidtől és szeretteidtől, csak azért, mert képes voltál a gyász csatornáját szeretetté alakítani.
Én is így teszek.
Ne feledjétek, ide tartoznak a házi-kedvencek is, hisz az ő lelkük is kapott egy helyet a szívünkben...