Végre vége a napnak. Csak úgy vagyok. Indulok haza. Fejemben még kattog az elvégzett és a holnapra áttolt teendők listája. Gondolatban kipipálom a nap összes eseményét, soronként. Leltározom a nap történéseit. Felfigyelek tőlem átellenben ülő férfira. Magas, jóképű. Észreveszem. Van bennünk valami közös. Mindketten a telefonunkat szorongatjuk. Eltűnődöm. Vajon ő is egy fontos telefonra vár, mint én? Vajon ő sem akarja, hogy a metró zaja miatt elpasszoljon egy csörgést? Merengek, és néha megpihentetem a tekintetem rajta. Néha rám néz, de nem a férfi tekintetével, csak a hosszú nap után haza igyekvő bágyadt pillantásával. A metró közeleg az állomáshoz. Leszálláshoz készülődöm. Hamarosan testbeszéde elárulja őt. Ugyanott száll le, ahol én. Még mindig figyelem félszemmel. Ahogy a metró befut a megállóba, felnyitja telefonját és láthatóan tárcsáz. Valaki fontos, aki miatt alig várta leszállhasson a metróról és telefonálhasson… Gyors léptekkel halad végig a peronon. Majd eltűnik a tömegben. De van valami közös. Mindketten utazásunk alatt a telefonunkba kapaszkodtunk..