Képes voltam egyedül megszületni.
Életre teremni. Kibújni erre világra.
Akkor miért gondolom, hogy az előrejutáshoz mások kellenek? Miért gondolom, hogy társ nélkül nem élhetek teljes életet? Miért hiszem el, hogy „addig, amíg…” bizonyos feltételek nem teljesülnek, én nem lehetek teljes?
Mások, a társak, barátok csak csatlakozhatnak örömömhöz, bánatomhoz, de alapvetően egyedül születtem. Abban a pillanatban, hogy megszülettem, mindenem megvolt. Meglett a hőn áhított élet.
Akkor most miért teszem magam függővé bizonytalan, rajtam kívülálló tényezőktől?
Szeret-e a társam? Hűséges-e? Ilyen-e/Olyan-e?
Mert valami hiányzik.
Valami mély, valami nagyon ősi.
A forrás élmény.
Az élmény, hogy ÉN vagyok.
Jobb esetben születésem pillanatában megvolt, csak elfelejtettem.
Sérült az ősbizalom bennem.
Így benned sem / másban sem bízok. Magamban sem, hogy képes vagyok rá. Az életben sem.
Minden kockázatos. Még a kapcsolatok is. Ki vagyok szolgáltatva. Neked is/ Másoknak is.
Résen vagyok, figyelek. Kontrollálok. Így élek túl. Megmondom neked is milyen legyél. Máskülönben nem tudlak elfogadni. Nem illesz bele az általam alkotott képletbe. Közben szorosan kapaszkodom beléd. Csüngök figyelmeden, szeretet szálaidon, hogy saját lélekmorzsáimat összesöpörve, örömöt éljek át.
Pedig a valóságban, képes voltam egyedül megszületni.
Én, édesanyám jóvoltából, egyedül bújtam elő. Az életet választottam. És amint megszülettem mindenem meglett, amire vágytam. Az életem.
Akkor mégis miért kapaszkodom bizonytalan tényezőkbe?
Mert valami hiányzik.
Hiányzik a szeretet, amit ha kapok, nem hiszek el, ha nem kapok, akkor pedig reklamálok, hogy kell.
Vádolok, ítélkezem.
Valójában én hiányzom a képletből. Nem merek önmagam lenni. Nem érzek.
Pedig képes voltam egyedül megszületni! Az életet választani!
Bármikor dönthetek úgy, hogy félelmeim helyett a boldogságomat választom. Láthatatlan kezeimmel kinyúlok egy olyan világ felé, melyet otthagytam ezért az életért. Megfogom az ősi otthont. Belső szemeimmel látom azt a világot, mert részem, ahogyan egyazon időben a földi valóságomat is, és hagyom, hogy felszínre törjön belőlem az erő.
Az az erő, mely segített megszületni. Az az erő, mely végtelen bizalmat szavazott az életnek. Nekem. Most már ezzel az élménnyel kapcsolódom másokhoz is. Felismerés:
Sosem késő azzá válni, akinek megszülettem!